--

Ezer év – ezer kilométer

Milleniumi kenutúra Kahl am Mainból Budakalászra

A fenti cím lehetne egy szlogen is a millennium évében. Rá lehetne sütni sok-sok vállalkozásra. Esetünkben egy, a Majnán, Majna-Duna csatornán és a Dunán végigvonuló kenuexpedíció fedõneve. Célja: tisztelegni Szent István államalapító királyunk emléke elõtt.

A történet Szent István életével kezdõdik, amikor feleségül vette Gizella bajor fõhercegnõt. Ezzel is tudtára akarta adni Európának, hogy oda akarunk tartozni. A történet azzal folytatódik, hogy Budakalász 1997-ben testvérkapcsolatot létesített Kahl am Main bajor településsel. Mivel vízi ember vagyok, – ez a kifejezés esetemben azt jelenti, hogy sûrûn megfordulok a földkõzi tengeren valamelyik vitorlás kapitányaként, vagy a Balatonon a saját hajómon, vagy a Dunán a saját kenumon evezve – kézen fekvõ volt számomra, hogy le kellene jönni a fent felsorolt három folyón Kahl am Mainból Budakalászra kenuval. Ilyen tettet még nem vitt végbe senki sem, mert például a Maina szembe folyik az evezõs haladási irányával, és tele van duzzasztókkal, zsilipekkel, hogy a nagy hajók számára is hajózható legyen. Igy amikor elõadtam a tervemet, egyesek úgy néztek rám, mintha megbuggyantam volna. Voltak viszont olyanok is, akik azonnal mellém álltak; biztattak, szervezzem meg, mert véleményük szerint is ez egy „nagy buli” lesz.

Adva volt a feladat és sejtésem sem volt, mennyi bajom lesz vele. Munkámban sokan segítettek, még többen gáncsoskodtak. Ha nem ötvenegy éves lennék, és nem ismerném eléggé e világ mûködését, akkor valószínûleg már a szervezés kezdetén feladtam volna –, de nem igy történt, aminek most már végtelenül örülõk. Elsõként itthon vettük számba a feladat nagyságát és felmértük a lehetõségeinket. Nem tagadom, hogy számba vettük a Kahli testvérkapcsolat esetleges anyagi segítségét is. Aztán az 1999-es frankfurti könyvvásár alkalmából tett látogatásunkkor közöltük a német partnerrel az idei évi tervünket. Tudtukra adtuk, hogy a nagy volumenû expedíció ki fogja meríteni az összes anyagi és fizikai lehetõségünket. Hogy jól elõkészítsük a terepet, és egyáltalán számba vegyük a feladat nagyságát, még tavaly októberben elutaztam harmad magammal Kahlba, hogy onnan a folyók mentén végignézzük a lehetséges szálláshelyeket, zsilipeket, és elosszuk a teljes távot egy elképzelhetõ optimális idõtartamra. Hazajövet a tél folyamán megkezdõdõt az elõkésztõ munka.

Legelõszõr elmentem Varga Pista barátomhoz, akivel még a nyolcvanas évek közepén ismerkedtem meg a Dunán. Neki akkor egy vízisízésre alkalmas gyári motorcsónakja volt, nekem pedig egy saját gyártmányú három és fél méteres vetyerok meghajtású játékom. Most a hajógyári szigeten lévõ Viking marina sport tulajdonosa, és 1996-ban szervezett egy motoroshajó túrát ezen az útvonalon Párizsig. A túra neve Széchenyi Ödön emléktúra volt. Pista ellátott megfelelõ hajózási térképekkel, amelyek mindhárom folyó összes jellemzõ –, és a hajózáshoz szükséges adatát, ábráját tartalmazza. Ez rendkívül nagy segítség volt, ezért hálás vagyok neki érte.

Lassan összeállt egy majdnem használható útiterv. A legszûkebb hajózási idõtartam egy hónapra sikeredett. Tehát négyszer egy hét alatt meg lehet tenni az 1370 folyamkilométeres utat kenuval. Ebben a hajóútban a Majnán 31 zsilip van. Ezek elosztva a Majna általunk hajózott hosszával 10,7 fkm-enként követik egymást és itt a folyó szembe folyik a haladási iránnyal. Sebessége átlagban kb. 2 km óránként. Az elsõ etapnak Sand faluig kell jönnie összesen 300 fmk-t. Ez napi 38 fmk, és ha ehez hozzáadom a napi 10 órai evezéssel létrejövõ 20 kilométer szembe irányú plusz munkát, akkor napi 58 kilométer és naponta õt zsilip az eredmény. Ez iszonyat. Itt rögtön meg is torpantam, mert nem hittem, hogy találok olyan õrülteket, akik ezt a rettenetes terhelést képesek lesznek nyolc napon át elviselni. A többi etap sincs jobb helyzetben. A csatornán 16 zsilip van 170 fkm hosszon, a Dunán pedig 18 darab öszesen. A dunai zsilipekre gondolva eszembe jut a szégyenletes magyar akció, amikor bele öntöttük a Dunába az adófietõ polgárok pénzét. Most nincs erõmûvünk, nincs stabil hajózható Dunánk és fizettünk rengeteg kártérítést. Ezt ma úgy hívják Magyarországon, hogy Dunagate botrány.

Az expedícióra huszan jelentkeztek – köztük három lány – és voltak, akik két etapot vállaltak. Most jött a mindent eldöntõ kellék: az anyagi fedezet. Legfontosabb támogatónk a Cora budakalászi hipermarket volt. Elsõ kérésünkre igent mondott az igazgató úr és vállalta az expedíció teljes élelmezését. A Matitime hajósbolt a felszerelési tárgyakat adta. A Quintex autókõlcsõnzõ fuvart vállalt Németországba. Akik a védjegyünkkel ellátott pólókat megvásárolták, azok is névtelenül, de hozzájárultak az expedíció sikeréhez. Köszönet mindenkinek.
Volt még egy, számomra igen fontos feladat. Meg kellett gyõzõdõm arról, hogy a jelentkezõk alkalmasak-e arra amit vállaltak. Ezért május 6-án az õszes jelentkezõvel felmentük Esztergomba a lerobbantott Mária Valéria híd lábához és kvalifikációs út címén leeveztünk Budakalászra a Lupa szigethez. Hat és fél óra alatt teljesítettük az 58 fmk távot. Így már semmi akadálya nem volt a július 22-i Kahli startnak.

[A túra szervezõje, Wágner László]

Július 22-én reggel 9-kor tartottunk egy rövid ünnepséget. A Testvérkapcsolatok Egyesülete elnöke, Nagy Edit németül és magyarul elmondta, hogy Magyarország államiságának ezer éves évfordulóján az államalapító Szent István tiszteletére történik mindaz az erõfeszítés, amit az elkövetkezõ 29-napban 19, mindenre elszánt ember véghez fog vinni. Ezután Kahl am Main polgármestere mondott biztató- és búcsúztató szavakat, majd elénekeltük a magyar himnuszt. Mindez nem tartott tovább 20 percnél. Nem akartam nagy felhajtást az egészbõl, mert nem ez volt a fontos, hanem, hogy végre elinduljon a társaság. Háromnegyed tízkor elkezdte az elsõ napra kirótt 40,5 km-es távot 7 lelkes fiatal. Dr. Deutsch Norbert, Császár Richárd, Bakos Tamás, Szászi Mihály, Kroó Péter, Hubai Szilvia és Wild Orsolya.

Ahogy eltûntek a szemem elõl, furcsa magány tört rám. Hisz az eddigi állandó feszültség, ami a szervezés felelõsségével járt, most egy pillanat alatt elszállt és átváltott aggódó érdeklõdéssé. Tudtam, hogy az elsõ zsilipet, ami 9-kilométerre van innen, kb. 2-óra múlva fogják elérni, de én azonnal menni akartam, és mentem is. A zsilip elõtt 500-méterrel a Majnát átíveli egy, a gyalogosok és kerékpárosok részére épített híd. Itt várakoztam feleségemmel és szállásadómmal, mig meg nem pillantottuk a lelkes kis csapatot. Amikor közelebb értek, hallottam azt a vidám kenus dalt, amit az autóbuszon tanultak egy nappal elõbb.

Jó volt hallani a kitörõ jókedvüket, és lekiáltottam a hídról, hogy ,,büszke vagyok rátok .........kölkök, ne feledjétek történelmet írunk, Budakalász sporttörténelmét"

Pár perc múlva már a zsilip bejáratánál álltam, és nem kellett sokat várnom rájuk sem. Amikor árral szembõl közelit jármû a zsiliphez, akkor egy nagy betonteknõ aljába kell bemenni, majd bezáródik mögötte egy vastag acél kapu, és a teknõ aljából beleengedik a vizet, ami lassan felemeli a folyó kõvetkezõ szintjére a benne levõ hajókat. Ha kész a mûvelet, akkor kinyílik a másik kapu és mehet tovább a jármû. Elõször bemenni egy ilyen teknõbe, ami esetünkben 6,8 méter mély és 2,5 méter széles, félelemre adhat okot. Szilvi ezt az érzést sehogy nem tudná tagadni, mert látszik rajta, hogy, ha tehetné rögtön kiszállna a kenuból és soha többet a közelébe nem jönne ilyen szõrnyû építménynek, de nem teheti, mert a kapu bezáródott. Nem lehetett mást tenni énekeltek tovább. Egy óra múlva már csak emlék volt az elsõ megpróbáltatás, mert a mai napot még kettõ zsilip követte. Ezt is meg lehet szokni.

Zsilipelés: így látni bent

és így néz ki fentrõl

Én pedig tovább mentem Aschaffenburgba, ahol ismét találkoztunk, mert itt megpihentek pár percre. Az elsõ 22 kilométeren túl volt már a csapat, amikor ebbe a csodálatos fekvésû városba ért. Akkor még senki nem sejtette, hogy milyen kemény lesz a következõ egy hét. Másnap itthonról SMS-eztem meg a várható idõjárást, amit naponta frissen vettem az internetrõl. Sajnos a hét egyetlen napjára sem tudtam jó hírekkel szolgálni, mert naponta esett az esõ, néha igen nagy mennyiségben. Ellenben tõlük sohasem kaptam aggodalomra okot adó információkat. A problémát a kísérõ csapattól érkezett hírek adták. Õk megváltoztatták a szállástervet, ami jelentõs üzemanyagtöbblet költséget és idõveszteséget jelentett. Néha viszont praktikusnak látszott. A következõ etap resztvevõit, Harcsa Lajos, Takács István, Harcsa Veronika, Rehák András, Viktor Szilvia, Takács Dániel és Petõ Dániel személyében, július 29-én vittük Schweinfurtba, egy helyi evezõsklubba. Itt találkoztam ismét a startoló csapat néhány tagjával. Hubai Szilvi azzal fogadott, hogy ha nem mondtam volna azokat a biztató szavakat egy héttel ezelõtt a híd tetejérõl, akkor bizony lehet, hogy nem így sikerül beérkezniük. Volt olyan eset, amikor a csapat egy tagja elhajította az evezõt, és beleordította a világba, hogy nem bírom tovább, de valahogy mindig akadt egy utolsó erõt adó biztatás, vagy biztató emlék. Elviselhetetlen volt a naponta érkezõ esõ, idõnként felhõszakadás és a napi 10-órás lankadatlan evezés. Viszont így is akadtak felejthetetlen szép percek, amirõl a videoanyag is tanúskodik.

Vasárnap reggel viszont a szállástól autózni kellett háromnegyed órát abba a campingbe, ahonnan a kõvetkezõ csapat indult. Ez a helyszín, viszont 8 m-el növelte az induló csapat elsõ napjára kimért távját, és nagymértékben volt köszönhetõ a kahli partner inkorrekt viselkedésének. Tizenegy órakor indult a csapat. Bakos Tomi, aki az elsõ etap resztvevõje volt, fejcsóválva jegyezte meg, hogy ebbõl még baj lesz ma. Este 10-elõtt nem fognak beérkezni a szállásra.
50 km és három zsilip kezdésnek. Az elsõ zsilippelést még megvártuk, hogy ha kell, tanácsokat tudjunk adni, hisz közülük még senki sem zsilipelt. Õk mentek tovább, mi pedig az elsõ etap résztvevõit hoztuk haza. Este 10 óra is elmúlt, amikor egy kétségbeesett hangú telefont kaptam. Takács Pista volt és kért, hogy segítsek rajta, mert fáznak, éhesek és nem tudják, hogy hol vannak. Elõttük magasodik egy bezárt zsilip, sehol semmi fény, körülöttük sötétség, erdõ és hideg és napközben többször bõrig áztak. Végigfutott rajtam a hidegrázás és azt kértem tõle, hogy hívjon pár perc múlva, amíg magam elé veszem az aktuális térképet. Addig próbáljon keresni a zsilipen, vagy bárhol valamilyen feliratot, amely következtetni enged a helyszínre. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy indulásukkor adtam neki térképeket, de õ visszautasította, mert szerinte elég, ha a Harcsa Lalinál van. Néhány perc múlva szólt a telefon és Pista átadta egy arra kószáló német nõnek, hogy beszéljek vele. Én elmondtam a németnek, hogy kik õk és, hogy segítsen nekik a yachtclub megkeresésében. Néhány másodperc múlva kiderült, hogy 500 méterrel elhagyták a táborhelyet, de mert sötét volt és kapkodtak, nem vették észre, igy elhaladtak mellette. Elsõ napra kemény kaland volt. Itt megtapasztalták, hogy másnap korán kell indulni, mert a Duna-Majna csatorna nem rövidíthetõ le. Itt jegyzem meg, hogy ennek a csapatnak abban az élményben volt része, hogy öt darab 24,67 méter mély zsilipben zsilipelhettek.

A csatornán szokatlan jelenség van. A táv közepéig a zsilipek emelik a Duna felé közeledõ hajókat. A csatorna Dunához közelebb esõ részén pedig a magasabb szintrõl alacsony felé, tehát le zsilipelnek a hajók. Ennek egy egyszerû magyarázata van. A Majna egy északi, tehát az Atlanti óceáni vízgyûjtõ területhez tartozik, a Duna pedig déli, tehát a feketetengeri vízgyûjtõ területhez. A két folyót egy hegyvonulat választja el egymástól, a Bajor erdõ. A csatorna Nürnberg közelében az eckersmühlei zsilipnél éri el a legmagasabb pontját Itt a Dunához viszonyitva146.5 méter a magasság. A magaslati átemelõt egyrészt a Schwarzach, és Rednitz folyók táplálják, másrészt szivattyúzással töltik fel vízzel. A maga 334 km-es távjával ennek a csapatnak volt leghosszabb az útja.

Augusztus 5-én Deggendorfnál váltotta egymást a második ás a harmadik etap. Mi, Wagner László, Stofira András és Lazanyi Zsolt, elõbb érkeztünk a deggendorfi szálláshoz, mint ahogy beérkezett volna a második etap. Harcsa Veronikától megtudtuk, hogy a csapatban sok volt a feszültség. A forrása pedig a naponta ismétlõdõ sok -sok kilóméteren kívül , a szakadatlan esõzés az összeszokottság hiánya és a résztvevõk közti nagy korkülönbség volt. A legfiatalabb résztvevõ 16 éves, mig a legidõsebb a maga 52-évével Takács Pista barátom volt. Veronika elõrejelzése igaznak bizonyult. Közel egy óra múlva megérkeztek az evezõsök. Harcsa úr átöltözött, röviden átadta a legfontosabb információkat, majd autójába ült és hazaindult. Másnap reggel esõben, két hajóval négyen indultunk Passauig. A negyedik ember Petõ Dániel két etapot vállalt, igy õ velem evezett egy hajóban. Passaunál , miután a Duna összefolyik az Inn-el veszi fel végsõ formáját a Duna. Innen gyakorlatilag az általunk megszokott képét mutatja. Dani három napnál nem bírta tovább, igy a negyedik napon egyedül eveztem Schlõgentõl Aschach-ig.

Ez a táv a maga 30 km-ével nem volt hosszú, de talán az egyik legszebb Dunaszakasz. A folyó itt egy óriási völgyben hömpölyög méltóságteljesen. Jobb és bal partját egyaránt hatalmas hegyek, sziklaormok és bájos kis települések övezik. Aschachnál gyakorlatilag megszûnnek a hegyek és vele együtt egy másfajta klíma is kialakul. Megszûnt a reggeli párásság, mely gyakran sürû ködként jelentkezett, és felváltotta egy szárazabb-alföldi jellegû idõjárás, amely hazáig elkísért. Mostantól nem az esõ volt az ellenség, hanem az egyre erõsödõ napsütés és a meleg. Átalakultak a zsilipek is. A Dunán elvétve találhatók sporthajó zsilipek. A legtöbbjük egy hatalmas, a legnagyobb hajókat is befogadó 20-30 méter széles, és 150-200 méter hosszú teknõ. Ide minden esetben a nagy teherhajók után mehettünk be. Arra kellett vigyáznunk, hogy a zsilippelés befejeztével, amikor a teherhajók elindultak, hatalmas hullámokat és örvényeket keltettek. Bizony itt felvettem a mentõmellényt. A zsilipek másik fele villamos erõmûként funkcionál. Nagy gondot okozott még a zsilipbõl való kijövetel is. Ugyanis az erõmûvet tombolva elhagyó víztömeg összefolyik a gyakorlatilag álló zsilip vizével. Ez olyan nagy hullámzást hoz létre, amitõl elsõ pillantásra belesápadtam. Más a tengeren, vagy a Balatonon egy 10 tonnás tõkesúlyos hajóban átvészelni egy vihart és más egy 5 méteres lélekvesztõben küzdeni a hullámokkal. Bizton állitom, hogy aki itt vízbe borul és nincs rajta a mellény, annak már csak a fohász segíthet, hogy jó helyet kapjon szent Péter mellett.

Bennünket Tullnban váltott a következõ csapat. Pontosabban csak két fõ, a Kovács házaspár. Innen õk ketten és az elõzõ etapból Lazanyi Zsolt és Stofira András evezett Budakalászig. Hihetnénk, hogy nekik már könnyû dolguk volt, de ez nem igaz. Rögtön az elsõ napon sikerült nekik is belehúzniuk a 63 kilóméterbe két zsilip kíséretében. Tudniillik a Bécset elhagyó Dunaszakasz természetvédett terület. Ez azt jelenti, hogy sem yachtclub, sem camping nincs a határig. Végül is sikerült találniuk egy partmenti gasthofot, ahol kényelmesen éjszakázhattak. A következõ nap sem volt egyszerû.

Már a Duna magyarországi szakaszán, sikerült bemenniük egy holtágba, amibõl egy idõ után elfogyott a víz. Ennek okát ismeri az egész ország, mert ez is része a dunagét botránynak. Nem volt mit tenni, szárazon, másfél kilómétert cipelve, derékig érõ csalánosban utat vágva kerestek vizet a hajók alá. A kaland szép igy visszatekintve, de akkor nem kaptak nevetõgörcsöt. A Duna magyarországi szakaszán vettem észre, hogy eltûnt az a töménytelen mennyiségû víz, ami a folytonos esõzésekkor keletkezett. Ennek magyarázata a német és osztrák szakaszok tudatos vízszabályozása. Tudvalevõ ugyanis, hogy a zsilipekhez és az erõmûvekhez állandó vízmagasság szükséges.

A boldog - és tiszteletadással teljes megérkezés Budakalászra 2000 augusztus 19-én 15 órakor

Végül a tervezett 29 nap alatt sikerült megvalósítani az expedíciót. Sok tanulsággal szolgált az út. Minden résztvevõnek keményen meg kellett dolgoznia a sikeres befejezésig. Szent István tiszteletére és emlékére, ami tőlünk telt megtettük. Köszönet minden résztvevőnek.

Wagner László